Hogy ki
vagyok én?
Minden áldott reggel ez az első kérdésem, mikor
felébredek, és percekig bámulom kis szobám megsárgult plafonját, keresve rajta
a legújabb repedéseket. Hirtelen az a gondolat kezd el cikázni fejemben, hogy
akár szívem magányos rései is lehetnének, de azokat sikerült a hétvégén
összevarrogatnom, szóval már idejemúlt ez a hasonlat is. Ideje felkelnem.
Ki vagyok
én?
Megpillantom magam a fürdőm életunt tükrében.
Egy kis üres, kiesett darab torzítja el képem.
Ez is csak a legutolsó dühkitörésem megnyílvánulása lehet.
Szegény, tán már elege van pattanásos,
semmitmondó, szokványos képemből meg a csöpögő, izgága, összevissza szállingozó
hajamból.
Sajnálom, tükör, ez vagyok én, de nézd a jó
oldalát, legalább a szemem alatt lévő karikákat egy kis porral sikerült kevésbé
szembetűnővé tennem.
Hogy ki
vagyok én?
Nehéz megválaszolnom ezt a kérdést. Főleg
végignézve a szekrényem tartalmán. Ha meglátnád tán elkönyvelnél valami
szektásnak vagy sátánistának.
Pedig én tényleg nem vagyok egyik sem. Sőt még
közel sem állok hozzá. Csak egyszerűen szépnek tartom a feketét. Elég sok
mindent ki lehet fejezni vele. Mint például: jobb, ha ma nem is próbálsz meg
hozzám szólni, mert annak nem lesz jó vége.
Mivel a szüleim félnek tőle, hogy tán depressziós
vagy emós válik belőlem, a nagyitól kapott vörös kötött pulcsim mögött lakozik
pár szürke póló is. A változatosság kedvéért az egyik olyan darabot kotorom
elő, és bújok bele. Huppsz, hátul lett egy kis lyuk a nyakánál. Talán nem
kellett volna olyan durván levetnem magamról legutoljára. Hm. No mindegy,
rákapom azt a kopott zakót, amelyet tavalyelőtt túrtam a Sári néniék lányánál,
úgyis ez áll rajtam mostanság a legjobban. Más már minden nagy rám. Csakis az
új altatóm hatása miatt fogyhatok. De mondom, nem vagyok depressziós vagy
stresszes vagy bárminek is akarsz elkönyvelni az égvilágon.
Gyanús csend van a lakásban. Tán már csak én
vagyok itthon.
Megint meg kell, hogy cáfoljam a tinédzserekről
alkotott képedet.
Reménykedve szalszázok ki a konyhába, és túrom
fel a jobb felső szekrény tartalmát. (Itt szoktam dugdosni a csodaelixíremet)
Szerencsémre, még épp van egy csomag milkás kávém. Ez a kedvencem. Olyan finom,
édes, akárcsak a csoki.
Hogy
ki vagyok én?
Külsőmet látva, fogadni merem, ezt sem néznéd ki
belőlem, pedig mégis. Nem csípem feketén, elég édesszájú vagyok. Rekedten sípol
a kőkorszaki vízmelegítőm. Feltépem a csomagolást. Felhevült vízben csomósan
lebeg a barna por. Van még öt percem indulásig. A csomók kiszurkálásával töltöm
maradék időmet, majd egyből, ízlelgetés nélkül leöntöm torkomon.
Kabát, sál, utolsót igazítás, utolsó pillantás.
Elég tűrhető.
Hogy ki
lehetek én?
A szomszéd Tibiék lánya, ki mindig felébreszt
édes álmunkból, úgy bevágja maga után a bejárati ajtót, fél hétkor.
feketét. Elég sok mindent ki lehet fejezni vele.
Mint például: jobb, ha ma nem is próbálsz meg hozzám szólni, mert annak nem
lesz jó vége.
Mivel a szüleim félnek tőle, hogy tán depressziós
vagy emós válik belőlem, a nagyitól kapott vörös kötött pulcsim mögött lakozik
pár szürke póló is. A változatosság kedvéért az egyik olyan darabot kotorom
elő, és bújok bele. Huppsz, hátul lett egy kis lyuk a nyakánál. Talán nem
kellett volna olyan durván levetnem magamról legutoljára. Hm. No mindegy,
rákapom azt a kopott zakót, amelyet tavalyelőtt túrtam a Sári néniék lányánál,
úgyis ez áll rajtam mostanság a legjobban. Más már minden nagy rám. Csakis az
új altatóm hatása miatt fogyhatok. De mondom, nem vagyok depressziós vagy
stresszes vagy bárminek is akarsz elkönyvelni az égvilágon.
Gyanús csend van a lakásban. Tán már csak én
vagyok itthon.
Megint meg kell, hogy cáfoljam a tinédzserekről
alkotott képedet.
Reménykedve szalszázok ki a konyhába, és túrom
fel a jobb felső szekrény tartalmát. (Itt szoktam dugdosni a csodaelixíremet)
Szerencsémre, még épp van egy csomag milkás kávém. Ez a kedvencem. Olyan finom,
édes, akárcsak a csoki.
Hogy
ki vagyok én?
Külsőmet látva, fogadni merem, ezt sem néznéd ki
belőlem, pedig mégis. Nem csípem feketén, elég édesszájú vagyok. Rekedten sípol
a kőkorszaki vízmelegítőm. Feltépem a csomagolást. Felhevült vízben csomósan
lebeg a barna por. Van még öt percem indulásig. A csomók kiszurkálásával töltöm
maradék időmet, majd egyből, ízlelgetés nélkül leöntöm torkomon.
Kabát, sál, utolsót igazítás, utolsó pillantás.
Elég tűrhető.
Hogy ki
lehetek én?
A szomszéd Tibiék lánya, ki mindig felébreszt
édes álmunkból, úgy bevágja maga után a bejárati ajtót, fél hétkor.
-Nem értem azt a gyermeket. Valami nincs rendben
vele.
Tán magányos, vagy épp szerelmi bánatban
szenved.
Le merem fogadni, hogy rosszul áll az iskolában
a szénája.
Nem tanul eleget.
Folyton-folyvást csak elvan magával.
Nem törődik magán kívül senkivel.
-Ej, Mariskám hagyjad, csupán csak annyi baja
van,
hogy fiatal. Majd beérik a feje lágya.
--folytatás következik--